Az első saját élmény.  Jópár éve egy fesztiválon bekeveredtem egy művészetterápiás sátorba. A hátam mögött számtalan önismereti tapasztalással, beültem egy rajzolásra, bár külön fizetni is kellett érte és őszintén, el nem tudtam képzelni, mire jó ez. Babzsák, hátradőlés és innentől nem emlékszem semmire:) Volt valami vers. Hogy miről szólt, fogalmam nincs. Talán zene is volt. Nem, nem transzba estem, hanem a kimerültségtől elaludtam. Aztán hallottam a hangot, ami felszólít, hogy kezdhetünk rajzolni, megijedtem, hogy most mit kell csinálni, átaludtam a lényeget. Mindenki csendben volt, hát kinyitottam a szemem és nekiláttam. Vicces, mert kukk sötét volt, valami karácsonyfafüzérrel világítottak és olyan krétát adtak, amit előtte sosem használtam. Hogy mit kezdtem el rajzolni és miért, arról fogalmam sem volt, három kő a fűben. Nagy téma, gondolhatnánk. Ám én nagyon bele tudtam élni magam, tetszett az új technika. Dehát mégiscsak három kő a fűben, ez igazán nem egy komoly produktum. Amikor mindenki készen lett, kitettük a képeket – akkor már volt világítás, ez sokat segített:) – és mindenki elmondhatta, mi jut eszébe a másik ember alkotásáról. Ott ültem tizenpár vadidegen ember között, akik címszavakban, jelzőkkel, asszociációkkal körbeírták elmondták az életem akkori állapotát. Tűpontosan. Úgy ültem ott, mint aki megsemmisült. Nem azért, mert baj volt a visszajelzésekkel, hanem azért mert úthengerként ment át rajtam a felismerés, hogy létezik egy módszer, ami ilyen gyorsan, ilyen észrevétlenül megmutatja, mi történik bennem (még akkor is, ha átalszom a verset). Micsoda eszköz, micsoda lehetőség! Nem kell többé nyögdécselve a szavakat keresni, megfeszülni abban, hogy fejezzem ki. Nem kell többé a lényeget keresnem, mert ott lesz minden. És amit láttam és amit mások láttak, a három kő, pontos képet adott arról, ami fontos. Azóta számlálhatatlan olyan élményem volt, ami az életemet mutatta, de olyan is akadt, ami a jövőbe tekintett, s később derült ki, hogy jobban kellett volna figyelni rá. Sokkal jobban, mert én többet tévedtem, mint a rajzaim. Ugorjunk pár évet, amikor már művészetterapeuta lettem:) Nem álltam meg itt, annyi szép területet hív maga mellé ez a szakma. Elvégeztem egy gyerek szorongásoldó csportvezető képzést, illetve gyészcsoport vezető is lettem. Mellette biográfiát tanulok, egyelőre saját magamon. Csoda ez az önismeret. Nem könnyű, főleg az eleje…. de aztán valahogy kisimul és minden olyan szépen tud működni. Olyan nincs, hogy „kész van” de olyan igen, hogy jó.