Az első saját élményem.
Jónéhány éve egy fesztiválon bekeveredtem egy művészetterápiás sátorba. Nem tudtam, mire számítsak, csak leültem egy babzsákra, és már a vers alatt elaludtam:) Arra ébredtem, hogy már rajzolni kellene – sötétben, karácsonyfafüzér-fényben, pasztellkrétával. Három követ rajzoltam a fűbe, ez jelent meg valahogy előttem. Nem értettem honnan jöttek ezek a képek, csak rajzoltam valamit.

Aztán jött a meglepetés. Amikor egymás képeiről kezdtünk beszélgetni, tizenpár vadidegen ember néhány szóval tűpontosan elmondta, hol tart az életem. Úgy ültem ott, a döbbenettől leforrázva, mintha megtaláltam volna valamit, amiről azt sem tudtam, hogy keresem. Megtapasztaltam, hogy létezik egy módszer, ami szó nélkül, észrevétlenül megmutatja, mi zajlik bennem – még akkor is, ha átaludtam a “feladatot”. Nem kell többé a szavakat és érzéseket izzadva keresnem, magamat megerőszakolva sajtolnom ki az elnyomott mindenfélét, mert csak rajzolok és ott van!

Ez a felismerés mindent megváltoztatott. Azóta számlálhatatlan olyan élményem volt, ami fontos -tudattalan – részeimet világította meg, de olyan is akadt, ami a jövőbe tekintett, s később derült ki, hogy jobban kellett volna figyelni rá. Sokkal jobban, mert akkor nem hittem el fejben… de kiderült, én tévedtem, nem a rajzaim.

Ma már művészetterapeutaként kísérlek Benneteket ezen az úton. Hozzá tanultam nagyon sok mást is (szorongás, gyász, életút témákban), amik csodálatosan kiegészítik és tágítják a művészetterápia módszerét.